2011. július 27., szerda

Félelem, rettegés, túlélés......

.

Még nem vagyunk túl a megrendülésen. Minden nap új nevek kerülnek fel az elhunytak listájára és új képek a fiatalokról és a gyerekekről....
Sokszor elsirom magam, a  történtek olvasásakor. Nem lehet megrendülés nélkül olvsni.
Hétfőn tartották a városban a  megemlékezést, mint ahogy az  egész országban. Rengetegen voltunk mi is, de Oslóban kb. 250 000 ember volt.  Rózsák városa lett.....

Leforditottam Håkon Sandbakken (22), (aki egy wc-ben elbújva élte túl a vérengzést) visszaemlékezését, hogy el tudjátok olvasni és átérezni a rettegést, amit ezek a fiatalok átéltek. Kicsit hosszú, de érdemes elolvasni


Azért írom le, mertn nem akarom többször elmesélni. De főleg azért, hogy az emberek megértsék min mentünk keresztül  Utøya-n.  A médiában látottak nem tükrözik a félelmünket. Fizikailag jól vagyok. Hogy a lelkiállapotom milyen, azt majd az elkövetkezendő hetekben derül ki.  Mostanáig annyira hihetetlennek tünik a dolog, De amikor a neveket hallom, megjelenik az arcuk az áldozatoknak.  Természetesen nagyon sokukat ismerem.  Nem vagyok biztos bennek, hogy  az események kronológikus sorrendben lesznek,  a de így történtek a dolgok.
A tervek szerint péntektől vasárnapig lettem volna Utøya-n.  Nem tudom most azt mondani, hogy nagyon örültem  neki. 70 mm esőt igértek,  ezért azon gondolkodtam, hogy inkább otthon maradok. De ugyanakkor lelkiismeret furdalásom is volt, hiszen megvették a jegyemet és  a megyei szervezet számitott rá,  hogy megyek.   Végül is elindultam a 151-es busszal, amiról át kellett szállnom a  171-re, ami közvetlenül a szigethez visz. Ez busz késett ¾ órát és azaltt a most vásárolt hangoskönyv  CD-t hallgattam.  Ezen a szerző azt boncolgatta,  hogy az emberek hajlamosak ott is kapcsolatokat látni események között, ahol  nincs is. 
Amig a buszra várta, dörrenést hallottam, amiről azt gondoltam, hogy közelgő zivatar. Mint utólag kiderült a kormánynegyedben történt robbantás hangja volt.  És ez volt a kezdet.
Végül is jött a busz és csak az utazás vége felé vettem ki a füllhallgatókat a fülemből és akkor hallottam a rádióban a merényletről.  Emlékszem, arra gondoltam, hogy ez szörnyű és az első gondolatom az volt, hogy biztosn nem fog eljönni Jen Stoltenberg az Utøya-ra.  Aztán elkezdtem üzeneteket és sms-ket küldözgetni  a barátaimank, akikről tudtam, hogy Oslóban vannak.  Gyorsan kiderült, hogy jól vannak, így megkönnyebbülten fellélegeztem.
Megérkeztünk és a szemben lévő oldalon egy csapat fiatal ingetegetett . A buszsofőr a kezembe adta a menetrendet, hogy mutassam meg nekik, hogy milért nem viszi el őket.. Amikor odamentem,  a  kb. 10 fős tárasasághoz, kiderült, hogy az én kerületemből valók  Akershusből, ismertem is két fiút közülük. Kijelentették, hogy betegek, agyonáztak, fáztak és elegük volt a táborból ezért eljöttek. Kértek, hogy a nevükben kérjek bocsánatot a küldöttség vezetőjétől.  Megigértem, hogy megteszem. Felvettem a poggyászomat és lementem a komphoz, hogy regisztráljam magam, mint résztvevő és átvizsgálják szokás szerint a csomagomat és vártam a kompot. A kikötőben állt egy autó nyitott ajtókkal és teljes hangerővel a hírek szóltak a rádiójában.  Amig a regisztráció megtörtént, temészetesen az eseményeket taglaltuk.  Emlékszem az Al-Qaudára gondoltam, mert erőszakos terror szervezet.  Főkeg a polgári lakosság ellen irányul a tevékenységük.  A férfi az ellenörző szolgálattól , rutinszerűen ellenőrizte a táskáink tartalmát, hogy ne legyen benne, narkotika, alkohol,  fegyver. Szokás szerinte elmondta a vicces szövegét, hogy csak azt nézem, nincs-e nálad lefürészelt sörétes puska. ...... stb.  Ahogy ott álltam, egyre többen lettümk, akik a szigetre jöttek.  És természetesen az oslói terrortámadás volt a beszédtéma.  Hirtelen egy fehé kisteher autó  állt meg  és kiszállt belőle egy rendőrruhás férfi, hogy  rutinellenőrzést tartson a szigeten, az oslói események miatt.
Nem tudom, hogy mondjam, hogy ne tünjön a történtek miatt utólagos fikciónak. De emlékszem,  hogy rögtön lereagáltam, hogy a rendőr civil autóval van.  Abban viszont biztos vagyok, hogy rögtön elkezdtem jópofáskodni, hogy talán le kéne ellenőrizni a rendőrt is,  mert talán nem is igazi rendőr.  Mindez a civil autó miatt...........
Felszálltunk a kompra.  A kompvezető, másik két  táborozó akiknek nem tudtam a nevét, a „rendőr” és egy 30 év körüli nó (később kiderült, hogy 40 éves volt) .  Ez a hölgy nagy beszélgetésben volt a rendőrrel,  az oslói eseményekről folyt a beszélgetés.  A rendőr nem volt irritált, de láttam a szemem sarkából,  idegesitette a beszélgetés. Először a kompon, majd utána két alkalommal láttam őt. Emlékszem, hogy rövid, nem sötét hajú,  velem hasonló magasságú, világos bőrű, norvégul beszélő ember volt.  A felszerelése imponált nekem,   vizmentes  ruha volt rajta, a karján rendőrségi emblémával.  Volt nála egy élesre töltött kézifegyver és egy  nagyobb fegyver. A nyakába lógott az igazolványa.  A többi felszerelése, ami a „rutin ellenőrzéshez kellhet”  hátul egy kocsin volt. 
A bárumi két társam a mólon állt, hogy üdvözöljön engem.  A hangulat nyomott volt az oslói események miatt.  Lassan felmentünk  a bolti területre.  Egypár baráti szóváltás után, szétváltunk, én üdvözöltem 3-4 régen láttott ismerősömet.   Hirtelen éles hangokat hallottam a viz felől.  Nem fogalalkoztunk addig a dologgal, amig  pár másodperc múlva  síró, sikitozó kiálltásokat és csizmák dobogását hallottuk  a köveken.  A vezetők közül páran hisztérikusan kiabáltak: MINDENKI BE, BE, BE!  Én szkeptikus vagyok, de nyugodtan követem az utasitásokat,  egyben jó hangosan mondom, hogy akit érdekel meghallja, hogy csak nyugodtan.  A feszült nap  tömeghisztériai  eredményének gondolom, az oslói eseméynek miatt.  Odabent az ebédlőben letettem a csomagomat és a bátyámtól kapott, nevetséges felderitő köpenyt, amit 20 évvel ezelőtt használt.  Újra lövések  hallatszottak, és a KI, KI utasitás.  Mindenki az ebédlő végéhez, a kijárat felé futott.  Az épület végénél lévő szükület lelassitotta a kimenetelt.  Változatlanul azt gondolom, hogy semmi komoly dolog nem történt,   de azért a többiek félelme kezd rám is hatni.  A tolongás miatt bementem a  WC-k előterébe.  4-5 WC fülke volt szorosan egymás mellett.  Bementem az egyikbe és bezártam az ajtót.  2 másodperc múlva meggondoltam magam, kinyitottam az ajtót és kinéztem az előtérbe.  Változatlanul tumultus volt. Körbenéztem. Ismét meggondoltam magam, de behívtam még két másikat is, akiket régebbről ismertem. Egy nagyon aranyos, kedves akershusi lányt és egy szimpatikus fiút egy másik megyéből.  Végül jött még egy hölgy, aki Ungadából való.  Elmagyaráztam neki, angolul, hogy mi történik.  Ő hálásan bólitott, de a következő pillanatban  a bejárat másik felétől  hangos, fémes , éles zaj hallatszott. A felerősödött  hang, a szemközti falba csapódott.  Egy rémült szempillantás után több lövés hallatszott.  A többiek gyorsan leültek, én az ajtó mellett álltam.  A szám elé tettem az ujjam, hogy maradjanak csendben.  Néhány percig csend lett, majd  panaszos  nyögés hallatszott pont az ajtónk előtt.  Lehetetlen volt kitalálni, hogy ki volt az, de egy fiú volt és semmi kétség ünk nem volt afelől, hogy meglőtték.  Néhány másodpercig tartott a nyögés, amikor éles lövést hallottunk és minden csendes lett.  Egyetlen dolog volt amit éreztem, a lábam. Ami annyira remegett, hogy az ugandai hölgy megfogta  a csizmáimat, mert attól félt, hogy a kopogást meglehet kint hallani.  Teljesen csendben voltunk néhány percig, de kintről  hallottuk a lövéseket.   Semmit nem tudtunk, hogy hányan vannak, az épületben vannak-e, vagy kint. De a kintről hangzó lövések éberré tettek minket.
Csendben mutattam, hogy mindenki kapcsolja ki a mobiltelefonját.  Mindenki megtette, egyikünket kivéve, aki megmutatta, hogy lenémitotta az övét, hátha hasznát tudjuk venni.  Ugyanabban pózban álltunk illetve  feküdtünk egy órán át.  Egy rémült órát.  A pulzusunk rohant, az adrenalin fokozódott  a szervezetünkben.  A gondolatok rohangáltak a fejemben, egészen  addig, amig  le nem ragadtam egynél,- ha most meg kell halnom, boldogan halok meg.  Ez a gondolat valahogy megnyugtatott és tisztábbá tette a gondolkodásomat.  Minden hangot hangosabbnak gondoltunk, ezért levettem a kezemről az órámat és a zsebembe tettem, mert azt gondoltam, hogy nagyon hangosan ketyeg.
A lövéseket változatlanul hallottuk, de kicsit távolabbról.  Mi változatlanul néma csendben voltunk.  A WC fülkében, ami 2-3 m2 volt,  nagyon meleg lett.  Kigomboltam az ingemet és örültem neki, hogy nem vagyok teljesen felöltözve, mint a másik srác. A meleg lassan kibirhatatlanná vált.  Talán egy félórát, órát töltöttünk igy.  Váltottunk egypár pillantást  és suttogva  reagéktunk a sajtó hireire és forditottuk az ugandai hölgynek.  Amikor kivülrőtt jött valami hang, összehúztuk magunkat.  Egész idő alatt csengtek a mobiltelefonok.  Minden percben új mobiltelefon csengett.  Minden hivás új családot jelentett. És senki nem vette fel a telefont.....  A végén eljutottunk egy ponthoz, amikor  már kibirhatatlan volt ugyanabban pózban  csendben lenni.  Egyre melegebb volt és egyre kevesebb oxigén . Az sem segitett a helyzeten, hogy hiperventilláltunk a normális lélegzés helyett.  Halk beszélgetés után egyetértettük abban, hogy olyan csendesen és óvatosan ahogy csak lehet pózt változtatunk.  Minden apró zaj felerősödött a mi fülünkben és szemrehányón néztünk a másikra a legkisebb zajra is.  És ez minden helyváltoztatásnál így volt. Körülbelül 2 percig tartott az egész.  Most először küldtem haza üzenetet, hogy élek és hogy hol vagyok, hogy majd megtaláljanak, és tudassák a rendőrséggel. És mindekit szeretek, és ha meg kell halnom boldogan halok meg.......... nem vettem észre, hogy rossz számot írtam be és elküldtem az üzenetet, hibát irt ki. Még mindig érzem a fusztrációt, hogy olyan sok időbe telt elküldeni egy üzenetet.  Ezután az ugandai hölgy megfogta a kezünket és mondta, hogy imádkozzunk.  Egy ateista, egy világi muszlim, egy evangélikus és egy katolikus . Együtt mondtuk a néma imánkat. Többször kértem az Urat, hogy bocsássa meg a bűneimet és minnél kevesebben haljanak meg.  Az ima után eltelt néhány perc, mire másra is tudtam gondolni.
Telt az idő. Mi a WC-be voltunk zárva, de senki nem használta a WC-t. Akinek kellett, inkább bepisilt.  Nem volt itélkező pillantás, nem volt kérdés, csak félelem a haláltól és az akasztófahumor.  A humorérzékem hirtelen átment perverzbe.  Csendben nevettem a bizarr dolgokon.  Csendes, ijedt és rémült kapálódzás volt.  A nevetés lecsillapitott.  Nem volt világos mennyi ideig kell ott lennünk, eltarthat ez több órán keresztül is.  Ezért fontos volt egy tervet készitenünk vészhelyzet esetére.  Ezért azt mondtam angolul, addig kell az ajtót zárva tartani, amig valamelyikünk el nem ájul az oxigén hiánytól.  A terv az volt, hogy akkor kinyitjuk egy rövid időre, hogy bejöjjön friss levegő.  Ebből egy halk veszekedés lett.  Nem emlékszem mi  lett az eredmény, de az ugandai lány, nagyon ellenezte, de lehet nem értette meg, hogy miért kell ezt csinálni.  Utolsó lehetőségként. De nem lett ilyen probléma, mert  el tudtam mondani, hogy a rendőrség úton van.
Nem sokkal azután, hogy a hírek a rendőrség érkezéséről szóltak,  helikoptereket hallottunk.  Eltelt még néhány perc mire meghallottuk, hogy a rendőrség bejött a főépületbe. Kérdezték az embereket, hogy hol voltak, de a sérültek csak segitséget kértek.   A legtöbb ember aki elbújt, tudta , hogy az elkövető rendőrnek volt öltözve.  A rendőrség azonban professzionalista módon  biztosította a helyszint szobáról szobára.  A WC-k az épület legvégében voltak, ezért számitottunk arra, hogy hozzánk érnek el a legkésőbb.  Nem emlékszem mi történt a következő néhány percben. De az világos volt, hogy az én WC fülkém helyett egy másikban találtam magam, ahol egy lány volt akit még soha nem láttam ezelőtt.  Olyan 16 év körüli volt.  Az ajtó be volt zárva és rettenetesen féltünk.  Azt hiszem azért, mert a rendőrség  kilőtte az egyik  ajtó zárját, mert  a bezárkózott emberek nem nyitották ki az ajtót, hiszen az elkövető rendőrnek volt öltözve....... A rendőrök ráparancsoltak az emberekre, hogy a kezüket tarkón összefogva jöjjenek ki, mindezt rendkivül durva módon, de legalább nem lőttek.  Amikor új helységbe mentek, mindig biztiositották azt.  Időnként várni kellett, hogy több rendőr legyen, hogy megfelelő legyen a biztositás.  Mindekinek , akiket megtaláltak elrendelték, hogy a kezüket a tarkójukon összefogva jöjjenek ki és üljenek le a fal mellé a hosszú folyosón végig.  Minden alkalommal láttuk a fegyverek piros fényének szaggatott vonalát az ajtó alatti résben.  Többször is kiabáltam, hogy kijöhetünk-e.  Végre elértek hozzánk.  „Tegye a kezét a tarkójára! Nyissa ki lassan az ajtót!”  Emlékszem, hogy vitatkozni akartam, hogy a kettő egyszerre nem megy,  de nem akartam, hogy a félreértés miatt lőjenek.  Kinyitottam az ajtót és a tarkómra tettem a kezem.  Megnéztem, hogy a lány is felemelte-e a kezét és a  lábammal kitámasztottam az ajtót.  Az első dolog amit megláttunk egy szőke fiú volt.  Ott feküdt a föltön egypár méterre tőlünk lelőve.  Most értettük meg, miért lett vége a nyögéseknek.  Fejbe lőtték. Ő  volt az első halott akit ezen az estén láttunk.  Nekünk is mondták, hogy üljünk le a fal mellé.  Körülbelül 40-en voltunk és egy kicsit megkönnyebbültenk éreztük magunkat.  Kicsit lassult a pulzusunk, de a rendőrség változatlnaul  riadókészültségben volt.  A lézer fények pöttyei  a falon bizonyitották a veszélyes helyzetet.  Amikor információt, vagy utasitást adtak, mindig határozott hangon tették.  Nem kérés volt, hanem utasitás.  Először önként jelentkezőket kértek, hogy menjenek be a nagy terembe a sebesültekért.  Az első két önként jelentkezőnek mondták, menjenek be, ne nézzegessenek körbe, mindjárt az első sebesültet hozzák ki.  Én voltam a következő önkéntes.  Követtem a rendőrök utasitását, de a szemem sarkából azért sok mindent láttam.  Mindjárt három halotton akadt meg a szemem.  A padlón rengetegen feküdtek, de nem tudtam, hogy halottak vagy sérültek voltak-e.  Vastagon vér boritotta a padlót.  Vérfüdő volt.  Kihoztuk a sérültet.  A lábán és a vállán sérült meg, amitól tiszta vér lett az ingem és a nadrágom.  Nem jelentkeztem  többször önkéntesnek.  .  A sok sérült közül akik a padlón feküdtet négyet hoztak ki.  Az egyik panaszkodott, hogy a szemét lőtték meg.  Egy másik mondta, hogy neki a fejét lőtték meg, de a golyó nem ment át a koponyáján. Téngyleg nem, mert előtte egy másik fiú fején ment át.  A rendőrség eközben biztonságossá tette az egész házat.  Lekapcsolták az összes lámpát és letehettük a kezeinket.  Szinte minden kéz azonnal a zsebben lévő telefont kereste és kapcsolta be.  Ez volt az első dolog és ekkor el kezdtem sírni.  A telefonom csak remegett a kezemben és úgy éreztem  órák teltek el eközben.  Ott volt a sok aggódó üzenet a családtól, a barátoktól, ismerősöktől.  Leírhatatlanul hálás érzés öntött el.  Még sosem éreztem erősebbet ennél.  A sok aggódás, féltés és szeretet egyszerre túl sok volt és elkezdtem csendben sírni.  A vizhez vezető út még nem volt biztonságos, így a rendőrség nem tudta megkezdeni az kitelepitést . Miután a ház biztositva volt, igy tudtunk már WC-re menni , ételt és italt hozni .  XX  lett a képviselőnk és ő intézett dolgokat és beszélt a rendőrökkel.  „ Van-e valaki, akinek van információja az elkövetőről? Az tegye fel a kezét.„  mondta egy rendőr . Feltettem a kezem egypár másikkal együtt.  Elmeséltem mindent, amire emlékeztem a komp útról.   A 11, számű tanu lettem.  Kimentünk beszélgetni. Elmeséltem, hogy mennyire féltünk és hogy hol rejtőzködtünk., milyen borzasztó volt ez így együtt, és éppen megbeszeltük  a teoriákat, a motivumokat, a híreket, amiket a telefokon keresztül kaptunk.  Voltak akik a megyéjük küldötteit keresték., mások a barátaikról szerettek volna hallani.  Jobbra tőlem valaki imádkozott, hogy a testvére legyen életben.  A bejáratnál beszálltam egy beszélgetésbe ami arról szólt,, hogy mi lehetett a motivum. A egyik legkreativabb elképzelés az enyém volt .  Az én elképzelésem az volt, hogy a férfi a Moszad felbéreltje volt, hiszen a kormány nem sokkal előtte  ismerte el Palesztina államot és fogadta   a nagykövetét.  Mások azt kérdezték, mit gondolok mennyi áldozat lehet.  A kérdező 70-80 főt tippelt.  Én felhorkantam és azt mondtam, max. 20 lehet.  Az iskolai lövészetekből kiindulva mondtam ezt a számot, bár természetesen nem lehetett összehasonlitani a szituációt.   Nem ez volt az első alkalom, hogy tévedtem ezen a napon.  Jobbra tőlem egy lány egy beszélgetett egy másikkal aki elrejtőzött a szigeten.   Ő  mesélt groteszk történeteket, hogy az egyik lány szeme előtt lötték le a szerelmét. Egy 12-13  éves kislány megpróbált felmászi egy sziklára, de leesett a köves talajra. Aztán arról, hogy egy rendőrnek kinéző ember, megpróbálta  megnyugtatni őket és leterelni a hajóhoz, ahol aztán lemészárolta őket.  A megkönnyebülés és borzalom amit ezek a fiatalok átéltek   az életük utolsó 5 percében  elkiséri életük végéig. Nem emlékszem, hogy  pont ezeket a történeteket mondták-e.  De nem is fontos.  A történetek hasonlóak voltak csak más kaliberüek  A történetek jártak körbe, beszélgettünk  miközben csokit ettünk és colát ittunk.  A sebesülteket elszállitották.  Innentől nem tudok időrenben beszámolni.  Elég sokáig vártunk, mire a rendőrség biztonságosnak tartotta  az elszállitásunkat. Egymás után, hosszú sorban, tarkóra tett kézzel  kellett mennünk, a hátsó vigyázott az előtte lévőre.  Ha lövöldözés kezdődnek akkor oldalra  le kell feküdnünk, hogy a rendőrök megtudjanak védeni minket.  Amikor körülbelül 40-en megérkeztünk a komphoz, sokan mezitláb, vagy csak zokniban voltak.  Útközben láttunk egy hátán fekvő idősebb férfit.  Halott volt, lelőtték.
Mi, illetve én nem tudtam, hogy az elkövetőt egy jó ideje elfogták már.  Sokan letérdeltek a kompon, hátha elkezdenek lőni a szigetről, de fokozatosan felengedett mindenki. Biztonságban voltunk.  A legtöbb ember fásult volt, vagy sokkos.  Csak néhányan sirtak.  Láttuk a partot, ahonnan jöttünk.  Óh, Istenem! - kiáltotta valaki. Az egész  strandot fehér lepedők boritották. 
A kikötőben megszámlálhatatlan mentőautó állt, pedig ha vette volna valaki a fáradságot meg lehett volna számolni.  De senkit nem érdekelt.  Takarókat kaptunk, regisztráltak minket és elkisértek a buszhoz. Egész idő alatt szorosan fogtam (......)  a lánynak interjút kellett volna adnia a BBC News-nak, hogy mi  történt ,  mindössze néhány percben.   Egy idő után közölték velünk, hogy egy szállodába visznek, ahol felállitottak egy krizis központot orvossal, pszichiáterrel, pappal,  ha szüksége lenne valakinek rájuk.  Ételt, italt, szállodai szobát biztositanak,  A hosszú történet, rövid része.  A szállódához értünk. Megint regisztrálnunk kellett és nyilatkozni a rendőrségnek, hogy maradunk-e, vagy elmegyünk.  Egész idő alatt ismerősöket kerestem és minden ismerős arc láttán megkönnyebbültem.  Én azok közé tartoztam akik  a hazamenést választották.  Éjjel 2 felé értem haza, az egész család ébren várt.  Nagyon jól esett.  Röviden elmeséltem, hogy mi történt.  Kérdeztem a mamát, hogy megkapta-e az üzenetemet.  Nem kapta meg, csak azt, amit mindenkinek elküldtem, hogy biztoságban vagyunk.  Dühös lettem, de ez hamar elmúlt.  Beszélgettünk még egy órát, fáradt lettem és  elmentem aludni. Egész éjjel jól aludtam.  Este felé kb, 15 halottról beszéltek.  Úgy ébredtem, hogy  megsokszorozódott ez a szám és 84  ifjú és gyerek  halott van, Utøya-n.
Lattam egy csomó filmet.  Túszhelyzetet, lövöldözést, bankrablást.  Régóta kiváncsi voltam, hogy reagálnék egy ilyen szituációra.  Tegnap megkaptam a választ.  Egy héttel ezelőtt én is azt gondoltam volna, hogy dühösen reagálnék.  Hogy nekimennék az elkövetőnek.  Hogy kirohannék a saját életemet is kockáztatva, hogy a sebesülteknek segitsek.
A keserű és kemény igazság az, hogy én is, mint mindenki más, nem mertünk mást csinálni, mint halálos csendben . 3,5  órán keresztül a padlón feküdni , amig a rendőrség ránk talált. 


5 megjegyzés:

Babó írta...

Jaj. Elsírtam magam, és még most is ráz a hideg. Igen, az emberben felvetül a gondolat, hogy vajon hogyan reagálna hasonló helyzetben. Én nem tudok rá válaszolni.
Kívánom ennek a kislánynak, hogy minél előbb, minél gyorsabban el tudja felejteni a szigeten történteket.Ha egyáltalán el lehet ilyesmit felejteni. :(

Luca írta...

Elfelejteni sosem fogják az biztos. Éppen most olvastam, hogy sorra ébresztik fel sérültetekt a mesterséges kómából(rengeteg műtétet kellett rajtuk végrehajtani a dum-dum golyók miatt)és az első kérdésük a barátok, ismerősok és bűntudatuk van, amiért ők maradtak életben........
A történet írója egy 22 éves srác. Azért is volt nekem annyira megrázó. Mert már nem hösködő tini kategóriába tartozik.

Babó írta...

Bocs, azt hittem lány.

Luca írta...

Elég lányos ezen a képen. Nekem könnyű a nevéből tudnom, hogy fiú. Bele kellett volna írnom. Én kérek bocsánatot érte.

noviamy írta...

Jézusom!
Elolvasva az általa átélteket, hát... ez még filmben is nagyon megrázó lenne, na de élőben...

Megjegyzés küldése