2010. október 30., szombat

Édesanyámra emlékezve......







Ma van Édesanyám halálának az évfordulója. Nagyon-nagyon régen nincs velünk. Ugyanilyen esős, szomorú nap volt,  vasárnap este. Tudtuk, hogy meg fog halni, mégis olyan hihetetlennek tünt, pedig előtte voltak napok, amikor azt kívántuk, hogy minél előbb legyen vége a szenvedéseinek............
Anyám igazi polgári családban nőtt fel a nővérével és a húgával együtt. Nagyapám tanító volt és az elsők között hívták be katonának 1939-ben és még abban évben meg is halt. Édesanyám csak 15 éves volt akkor. Apácáknál járt iskolába, varrónőnek tanult . De a háború közbeszólt  Minden amit tudtok, vagy tudok a "polgári" dolgokról, az náluk megvolt a családban.  Leszámítva, hogy anyám kilógott a sorból.  Mindig mondtam (már gyerekként is), ha nincs felszabadulás a szüleim sosem házasodhattak volna össze. És ez annyira igaz, hogy még a 70-80-as években is lenézték  apámat egymás között  testvérei.  Szegény anyám hányszor hallotta, hogy te jobban szereted a sógornőidet, mint a saját testvéreidet. Nem tudom, hogy így volt-e, de el tudom képzelni. Fantasztikusan  szeretetreméltó, segítőkész emberek voltak és mindig teljes vállszélességgel álltak anyám mellett.
Apám igen szegény, proli családban született. Ő volt az 5. gyerek és amikor a Nagymama 41 évesen terhes maradt vele, a nagyapám otthagyta őt és megszökött a postáskisasszonnyal az Alföldre. Azt mondta, apám nem tőle van. Persze a sors iróniája itt is megmutatkozott, mert apám kiköpött nagyapám volt. Elvitte magával a két nagyobbik lányát, akik libákat őriztek. Biztosan "nagyon jó dolguk" lehetett, mert két hónap után hazaszöktek és attól kezdve Nagymama nevelte őket is, a takarítónői fizetésből. Nem tudom, hogy emiatt, vagy különben is ilyenek voltak, de  csodálatosan összetartó testvérek lettek. Fantasztikusak voltak, főleg Juci néni és Annus néni. Mindhárom nővér csak  két osztályt járt az  iskolában, éppen csak írni és olvasni tudtak. Apám a legkisebbként a kedvenc volt, de tanulni ő is csak a felszabadulás után tudott, akkor is csak munka mellett. Náluk tényleg érvényesült az egy mindenkiért és mindenki egyért mondás. Bármi probléma volt, jöttek apámhoz és együtt oldották meg a dolgot. Imádtuk amikor családi összejöveteleken meséltek, dőltünk a nevetéstől. Ünnepnek számított, amikor így együtt voltunk. Sajnos már egyikük sem él.
Apám annyira szerette Édesanyámat, hogy soha többé nem nősült meg. Én laktam vele halálig. 
Ilyen napokon mindig eszembe jut, hogy milyen kár, hogy a gyerekeim nem ismerhették a nagyszüleiket, én is csak 22 éves voltam, amikor elment. 

Édesanyám mindig azt mondta, ha ő egyszer meghal  a "Tosca imája" zenével temssék el.
A felvétel érdekessége, hogy az unokahúga énekli.


  


.

2 megjegyzés:

Vera írta...

Ez olyan szívszorítóra sikeredett...

Luca írta...

Talán mert szomorú a történet.

Megjegyzés küldése