Norvégia az én szememmel.........(38)

.

 

Az éjszaka istenei


A fiatal Björn szemére nem jött álom. Szent Iván(Sankthans) ünnepe volt. Késő éjszakáig ettek, ittak, táncoltak és most mindenki mélyen aludt, csak Björn forgolódott álmatlanul. A szépséges ismeretlen járt az eszében, akit előző este pillantott meg. Ő is észrevette a fiút, rámosolygott, majd nyomtalanul eltűnt. Az ifjú azóta csak ezt a mosolyt látta maga előtt. Óvatosan kinyitotta az ajtót és nesztelen léptekkel kilopakodott.
Apja, Harald mindig óva intette, hogy fiatal ember soha nem csavarogjon éjszaka az erdőben, különösen holdfényben, ne! Számtalan veszély leselkedik a magányos kószálókra. De Björn kíváncsisága most elhalványította a józan ész parancsát......
Nekivágott. Ahogy egyre beljebb merészkedett, foga vacogni kezdett. Talán csak a hidegtől? Vagy inkább a félelemtől......? Egyszer csak zajt hallott, valami mozgott a sötétben. Björn egy fatörzs mög húzódott. Recsegtek-ropogtak a bokrok ágai és a bozótos felől aranyfénnyel világító, hatalmas vadkan közeledett. Az állat szinte súrolta a fiút, megtorpant, aztán anélkül,  hogy figyelemre méltatta volna, továbbcsörtetett. Ez az állat - Freynek, a termékenység istenének aranydisznaja -nagyon ritkán mutatkozott. Úgy tartották, aki meglátja, azt hamarosan nagy szerencse éri.
Björn megnyugodva folytatta útját a rengetegben. Békés volt minden, mégis mintha mindenünnen rejtett fenyegetés áradt volna....... Könnyű köd ereszkedett  alá, bizonytalanná tette a fák körvonalait - az egész erdő lebegni látszott. Björn egyre beljebb hatolt az erdőben. Sejtette, hogy eltévedt, de  egy belső hang azt súgta, hamarosan abba a távoli tartományba jut, ahol a Nap kél. Hirtelen mintha énekszót hallott volna. Megggyorsította lépteit és hamarosan egy tisztás szélén találta magát. A Hold bizonytalan fényénél káprázatos látvány tárult szeme elé, az elfek járták  lebegve körtáncukat, lépteik nyomán csupán a fú hullámzott. Björn megpillantotta köztük a gyönyörű ismeretlent, szépségével messze kitűnt a társai közül.
A vikingek gyakran emlegették  a tündéreket, a virágok és a tiszta vizű patakok védőszellemeit, de kevesen mondhatták el magukról, hogy látták is őket. Szencséjükre, mert az elfek magukkal ragadták az embereket saját világukba - örökre. Björn legszívesebben csatlakozott volna hozzájuk, de emlékezett apja intelmeire. Tizenhatodik születésnapján Harald a lelkére kötötte, soha ne engedjen a tündérek csábításának. Ha valaki nem tud ellenállni és belép bűvös körükbe, örökre köztük marad.
Pedig ez a tündér oly csodálatosan mosolygott rá, oly szép volt, oly könnyed és elragadó! Nem tudta elhinni, hogy a vesztére törne. S mikor a körtánc  forgatagában a leány csaknem érintette a rejtőzködő fiút, Björn elvesztette a fejét. Legyőzte józanságát a kisértés, előlépett rejtekhelyéről és kezét nyújtotta. Abban a pillanatban, mikor újjai rákulcsolódtak a szépség kezére, megszólalt a kakas.
Megvirradt. A tündérek nyomban eltűntek a fény első sugarai mögött. Björn megmenekült. Az elfek az éjszaka istenei, hatalmuk pirkadatkor az első kakasszóra megszűnik.
Björn először azt hitte, álmodta az egészet. De nem! A felkelő nap bíborpiros fényénél a fiú jól láthatta a tündérek táncának nyomait az avaron.

.