Norvégia az én szememmel.........(31)

.

Tor

Tor és a Világkígyó

Tor, a félelmet nem ismerő villámisten, mióta csak az eszét tudta, gyűlölte a mindenség szörnyeit. Kiváltképp az óceánok alattomos rémét, Midgard kígyóját szerette volna elpusztítani. Az undorító hüllő a tengerek legmélyén tekergett, testével körülfonta a Földet és ha akarta, földrengéseket támasztott, vagy farkának egyetlen csapásával hajókat tört darabokra. Nappal a sűrű iszapban húzta meg magát, ám ha csak egyet moccant, rettentő vihar kerekedett.
Tor már fiatal korában szent esküvéssel megfogadta, végez a Világkígyóval, kinek sötét lelkén bátor hajósok ezreinek élete száradt.
Felkereste hát Világszélét. Niflheim zord vidékét messze elkerülték az istenek és az emberek. E kietlen birodalomban éltek a halászóriások, Jörmungand szokásainak jó ismerői.
A mennydörgés és vihar istenének rábeszélése eredményesnek bizonyult, egyikük, Hyme vállalta, hogy elkiséri Tort, bár éreztette, nem tartja sokra a vézna ifjút. Tor - aki az istenek között talán a legerősebb volt - nem sokat törődött az óriás véleményével. Csak a cél lebegett a szeme előtt. Megkérdezte a sokat tapasztalt halászt, milyen csalit javasol a szokatlan horgászkalandhoz.  A jöttun válaszra sem méltatta. Tor nem erőltette  tovább a dolgot, elkapta az óriás egyik ökrét, egy nyisszantással levágta az állat fejét és a csónak aljára hajtotta. Hyme - bár még a gondolattól is rettegett, hogy találkoznia kelljen a szörnnyel - szégyellt gyávának mutatkozni. Nem  tehetett mást, mint arrafelé irányította a csónakot, amerre gyakorta bugyborékol a víz - ott rejtőzhet a Világkígyó. Tor könnyedén forgatta az evezőket, így hamarosan céloz értek. A tántoríthatatlan ifjú az ökörfejet egy óriási fémkampóra tűzte és erős, sodrott kötelet kötött a végére. A roppant horgászalkalmatosságot a tengerbe vetette, és türelmesen várakozott.... Az óriásnak inába szállt a bátorsága, könyörögni kezdett, hogy forduljanak vissza. Ám jajgatás süket fülekre talált.
A csónak körül egyszer csak vadul bugyborékolni kezdett a víz, a kötél hirtelen megfeszült. Tor níugodt mozdulatokkal húzni kezdte a sodronyt..... és a hullámok közül lassan kiemelkedett a szörny hátborzongató feje. iszonyatos látványt nyújtott.

Tor és a Világkígyó

Az ifjú Tor karján kidagadtak az erek, de araszról araszra húzta a csónak felé a kígyót. Jörmungand érezte a siheder irtózatos erejét, megértette, mekkora veszély fenyegeti. Farkát a tenger alatti sziklák közé csavarta, s minden erejével igyekezett szabadulni a horogtól, mely a torkába fúródott. Tor úgy érezte, tőből szakad ki a karja, tenyerét fájdalmasan horzsolta a zsineg. És ekkor baljós reccsenés hallatszott, ahogy a xsónak oldalának feszítette lábát, a deszkák megrepedtek és a jéghideg tengervíz zuhatagként ömlött át a réseken. De ismét sikerült a szörny fejét a víz fölé emelnie. A kígyó érezhetően gyengült, kétségbeesetten küszködött, orrlikaiból íizsugár lövelt. vérben forgó szemei vad lángban égtek. Éppily visszataszító volt. Hymie is, ahogy egész testében remegve, fogvacogva bújt a csónak sarkába. Csak a menekülésen járt az esze. Ijedtében felkapta a csónak fenekéről a bárdot és gyors mozdulattal elmetszette a kötelet. Tor hanyatt vágódott. Mikor talpra szökkent, kétségbeesetten látta, amint a kigyó eltűnik a mélyben, még mielőtt előkaphatta volna bűvös kalapácsát. Tehetetlen dühét az óriáson töltötte ki, agyba-főbe verte, majd sorsára hagyta a sodródó csónakban.
Jörmundgand elrejtőzőtt az óceán mélyén és a sebeit nyalogatta. Holdhónapok teltek el, míg újból előmerészkedett. Ám a villámistennel történt találkozása óta sokkal óvatosabbá vált. A vikingeket mégis gyakran gyötörte. Ha a tengeren kitört a vihar, tudni lehetett, megint nem nyugszik a Világkígyót.

.